Szentmihályi Szabó Péter: Trianon sebei

Trianon sebeit az idő bekötözte,
de a vér átüt még mindig a sebeken.
Idegenek özönlöttek be a földre,
ki fegyverrel érkezett, ki fegyvertelen.
Aki fegyverrel jött, azt fogta a fegyver,
aki fegyvertelenül, azt befogadtuk,
fedéllel, földdel, szeretettel,
nem néztük, ki volt az anyjuk, az apjuk.

Feledd el, jó magyar, jobb, ha feleded
hófödte hegyeid, kincses városaid -
még a fejfákról is letörölték a neved,
templomaidban más nyelven szólal a hit.

Mint gazda, kit ősi házából kivetettek,
s megjelennek a rablók, fosztogatók,
gyorsan leverik a címert s a keresztet,
s a magyarnak bottal osztanak útravalót,
szomorú szemmel néz vissza a gazda,
letérdel, megcsókolja ősei földjét,
aztán csak porát szívja, sarát dagasztja,
néhány régi írás, fakult kép az örökség.

Trianon sebeit az idő bekötözte,
de a vér átüt még mindig a sebeken.
Régi gazdaként lépek a magyar földre,
és szent szavait sohasem feledem.

Végvári: A csonka test 

Kezét-lábát a gyilkosok levágták 
És otthagyták a vadon közepén, 
S szóltak hozzá: nosza, munkára fel! 
S szóltak gúnnyal: most járj, 
ha tudsz, legény! 
És továbbálltak a sötét haramják! 

És a keze-lába-nincs nyomorék 
Ott vergődik a vadon közepén, 
És kínjában a csillagokat nézi 
Ínsége rettenes éjjelén, - 
Míg egyszer csak megindul. 

Megindul úgy, hogy nem kell neki láb, 
Mint a kőszirt, mit a vihar meglökött, 
A meredélyen úgy zuhan alább. 
Útját jelzi a sok-sok omló rög, 
S közeledtét a rebbent madarak: 
Mert mint a végítélet dübörög. 

Talán, mire a völgyfenékre ér, 
Ezer szilánkra zúzza önmagát, 
De azt is, aki szembejő vele, 
És azt is, akit az útjában talált, 
S akire sziklasúllyal rá fog esni, 
Mert elindult a tagjait keresni!