Nem nyugszunk bele!

Téli szél a tar gallyakat fújja,
Mint az Isten égre tartott ujja.
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagyvilágon.

Elvették, s most véle nagyra vannak,
Törött, véres kardját a Magyarnak.
De míg minden nép a sírját ássa,
Van szava, hogy világgá kiáltsa.

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk!
Tiporhatják szűz-tiszta igazunk,
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!

De hirdessük gúzsba kötött kézzel,
Sebes ajkkal, lázadó vérrel,
Idézve menny, pokol hatalmait,
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason,
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövő századok,
S megint csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök,
Ettől vonaglik minden Magyar rög,
Ettől vérez, ki majd nyomunkba hág,
Ettől nem gyógyulnak az unokák.

Tátra-erdők ettől zúgnak, búgnak,
Ettől reszket lelke minden zúgnak,
Puha szívek kővé ettől válnak,
Kemény kövek élő szívként fájnak.

Amíg élünk, ettől fájunk, égünk,
Sírban ettől nem lesz pihenésünk,
Ettől szorul a kezünk ökölbe,
Ettől sír a gyermek anyaölbe'.

Fenyőmadár behavazott fákon,
Száraz haraszt téli pusztaságon,
A folyók, fák, a füvek szelleme;
Minden süvít:
MI NEM NYUGSZUNK BELE!!!!!

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,
Versailles-ig lobogjon az üzenet,
Hogy megroppant bár karunk ereje,
Nem nyugszunk bele! NEM NYUGSZUNK BELE!!!!!

Sziklák

A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs "talán", se "hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.

A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: "igazán?"
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.

Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.

Ó, de belül fáj keménynek lenni!

Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagydolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Istenarc

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.

Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.

Mindegy

Ha ezt a szót, e kurta szót
Ki tudnám egyszer ejteni
Egyszerűn, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull...

Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
Vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
Hogy nem kellene mögé rejteni
Fájó lemondást, keserű dacot,

Titkolt reményt, elfojtott haragot.
Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.

Akkor én derült volnék, mint az ég,
És nyugodt, mint a halottaknak arca
Az ünnepi, ravatalos szobában,
És rendületlen, mint az Alpesek,
S erős, mint az Isten a magasságban.

A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca követ küszöbünk előtt!

Vinném… én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútján
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket…

Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni-
És mindent itt hagyok.

Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagydolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Hogy örvénylik...

Hogy örvénylik a csend: már feneketlen;
Az idő éjfélre jár, hull a hó;
Én az elmúlásról elmélkedem,
És arról, ami örökkévaló...

A lámpám ég, a lelkem alig pislog,
De jó a lelkemen e félhomály;
Ilyen lehet az Isten közele -
És ilyen lehet a közel halál.

Ilyen lehet egy ködös szerelem,
Amelynek célja nincs és vágya nincs;
Csak olyan, mint egy szentjánosbogár,
S a sötét szívnek mégis drága kincs.

Magam vagyok és boldog egyedül,
Az álmaimmal; - az álom erő,
Mikor a valótól már elszakadt,
S titáni árnyék: végtelenbe nő!

Élet portáján ha koldulni röstel,
És felmagaslik némán, feketén,
És megy a maga külön útjain:
Koronás árnyék, fejedelmi rém!

Magam vagyok és boldog egyedül,
A múló élet messze, messze van,
A lámpám ég, a szívem alig rezdül,
Csak álmaim röpdösnek hangtalan,

Magam vagyok és boldog egyedül,
Éjfélután. Künn örvénylik a hó;
És az elmúlásról elmélkedem,
És arról, ami örökkévaló...

Csak így...

Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.

Nagy magyar télben

Nagy magyar télben picike tüzek,
A lángotokban bízom,
Legyen bár messze pusztán rőzseláng,
Bár bolygófény a síron,
Szent házi tűz, vagy bujdosó zsarátnok:
Boldog vagyok, ha magyar lángot látok.

Nagy magyar télben picike tüzek,
Szikrák, mécsek, lidércek,
Mutassatok bár csontváz halmokat,
Vagy rejtett aranyércet,
Csak égjetek, csak melegítsetek ma,
Soh'se volt ily szükség a lángotokra!

Nagy magyar télben picike tüzek,
Jaj, be szétszórva égtek,
Királyhágón, Kárpáton, mindenütt!
De mondok egyet néktek,
Szelíd fények és szilaj vándorlángok:
Mit gondoltok: ha összefogóznátok!

Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh'se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba......!
Az égig, a csillagos égig érne,
És minden idegen rongy benne égne!

Merengés

Szétnézek a világban,
Szomorkodom, gondolkozok,
Hová tûntek a régmúlt,
Dicsõ századok?
Századok, évezredek, évmilliók.
Eltûnt a nép, a faj.
S ma mit látsz?
Csõcseléket, ezerszagú ribilliót!
Az érték eltûnt,
A család, a nemzet,
S az anyát, ki gyermeket nemzett,
A gyermek öli meg,
A pénzért, a szerért...
Ezért engedted be az Idegent?!
Ezért?!
Jött az Idegen, s elfoglalta a hont.
A magyart öli, tipor,
Magyar vért ont!
A magyar sír, szenved, jajgat, éhezik,
S az égre kiált!
Miért? Miért? Miért?
Kik tették tönkre a hazát?
Az idegen nevet, a kormányban, az utcán.
Mit akarsz ostoba magyar?
Te engedtél be!
Mit vártál te ezek után?
Égre kiált a hant,
A mártírok vére ad utat!
Turulmadár vérezve száll,
Attila kardja ránk mutat!
Próbáltuk szép szóval, sírva, kérve.
Nem használt az igazság,
A magyarok minden érve.
Ha nem, hát nem!
Nem akartunk harcot,
de ha kell, HARCOLUNK!
Büszkén felkelünk, hajunkat tépi régi szél,
S kardunkba egy jelszót karcolunk:
Életünket és vérünket a hazánkért!
Hazánkért.
Õsanyánkért.
Nagy Magyarországért!
Ha harc, hát legyen harc!
S menekül a bûnös, nemzetáruló idegen!
Perzselõ az õs-parancs
Végig minden idegen!
Feltámad a Haza,
Bús magyarból harcos lesz...
Eszme ez, vagy világnézet,
Látomás vagy álom ez?
Nem tudom.
De igaz.
Van jó és rossz,
És sajnos van gaz.
De mi
tiszták
vagyunk!

Az ige

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhitattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

És aki költő, az legyen király,
És pap és próféta és soha más.
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -
S a kelyhet többé nem engedi el!

Míg állt a vár...

Míg állt a vár, míg állt a palota:
Ó könnyu volt beszélni!
Fölényes arccal állani oda
S ormától fundamentomáig mérni
Az osök építette templomot.
Míg állt a vár: ó könnyu volt beszélni!
Lazítni itt is, ott is egy-egy téglát,
Míg a boltívek roskataggá lettek,
S a dómpillérek ernyedtek és bénák.

Most minden rom.
A földdel egyenlové tétetett.
Nincs fundamentom és nincsen orom.
Csak fu a rom felett
S a fu közt egy-egy csöndes nefelejcs.

Cassandra hangja zokogásba fulladt.
A száraz szemekbol a könnyek árja
Csöppenként indult: millió imádság,
Az Istenbe, az örök óceánba.
A fagyos ajkak tüzes ajkak lettek,
Mintha a szívét az ajkára tenné:
A gogje alázattá változott,
És a fölénye: orült szerelemmé!

Állok a fu közt, a romok felett,
A nefelejcsek kicsi, kék fejét
Simogatja kezem.
Míg álltál: értetlenül néztelek,
Most rádismerve nézlek, réveteg
S imádlak romjaidban, - nemzetem!

Segítsetek!

Magyarok, Isten irgalmára kérlek,
Segítsetek rajtunk, mert elveszünk!
A szívünk úgy ég, mint a kriptaláng,
És kongó siralomház kebelünk.

Hu fiaink a börtön fenekén,
Lányaink arca, mint vászon fehér,
Osz bölcseink dicsérik a halált,
S boldognak mondják, kit hamar elér.

Nap-nap után új vándorcsapat kél,
Kiket az otthon sóhajtva ereszt el,
És megjelölve minden magyar ház
Egy nagy, kiáltó, fekete kereszttel.

És nap-nap után utcáink kövén
Rémes tompán a koldusbot kopog,
S tanyáznak ezerszámra künn a réten
A novemberi hajléktalanok.

S elterjeszkedik benn az idegen,
A szava hozzánk dölyfös és kevés,
A büszkének: bilincs és puskatus,
És a könyörgonek: arculverés.

És elfogyunk, miként az olvadó hó,
Népünk elpárolog és szertehull.
Féléve még ez a város* magyar volt,
Ma félve csendül a szó magyarul.

A szívünkön egy új Haynau tipor,
A piactéren egy új Geszler-kalap,
És nincsen, aki megsüvegeli ?
De nincs, ki beleloné a nyilat!

Magyarok, Isten irgalmára kérlek,
Gyujtsetek fegyvert, ágyút, katonát!
Ne adjatok a nagyvilág szavára!
Elhagyott bennünket a nagyvilág!

És te, vezér, te legeslegelso,
Kinek kezében kard van, jojj te, lásd,
Imádkozással ejtjük a neved,
És várunk, várunk, mint a Messiást!

Legenda vagy itt: mese, fogalom,
Aranyvitéz és máltai lovag.
Sereged: a Csaba vezér serege,
Bosszús titánok és táltos lovak!

Tehozzád küldöm ezt a szózatot,
Tán hattyúdalom, végso énekem,
Mert rám is lesnek, lesnek a poroszlók,
És nincs mit félteni az életen!

Tehozzád küldöm ezt az énekem,
És hiszem, hogy a szívedbe talált,
Én, az utolsó velszi énekes,
Én Erdély földjén az utolsó bárd.

Szivárvány

Reményik Sándor összes verse: http://mek.oszk.hu/01000/01052/html/index.htm