Hangulatok (ifj. gróf Bethlen Balázsnénak)

Halljátok-e? a kékes hegygerincen

felharsant már az őszi hallali.

Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel

rügy-pattanó Napkeltét vallani?

Pedig a sárga lomb: az is virág,

és a halálban lappang már az élet,

mely összeomló múlt-romokból éled.

Higgyétek el: csak hangulat az élet.

Higgyétek el: a nyári arculat,

s az őszi fák borongó arculatja-

csak hangulat, és újabb hangulat.

S higgyétek el nekem,

hogy a halálban nincsen veszteség,

hogy a halál csak újabb fordulat:

mert minden hangulat egy élet,

és minden élet csak egy hangulat

Szelek

Valahol egy fuvallat indul el,

Látatlanul és észrevétlenül,

S mire a szomszéd hegytetőre ér,

Egetverő viharrá lelkesül!

Fákat csavar ki. Lombokat rabol.

Felhőt szakít, és bérceket tarol,

S az útja vér és vér és egyre vér!

Azután rengetegbe ér.

Már nem rombol, már nem is követel:

Már csak egy síró, gyönge szél.

Aztán fuvallat: bujkál és dalol.

A zeg-zugos csalitba beletéved,

És aztán elenyészik valahol.

Valahol elindul egy gondolat,

Látatlanul és észrevétlenül,

És elme-bércen, lélek-völgyön át

Egetverő eszmévé lelkesül:

Korlátokat zúz, gátakat ragad!

Aztán sok-sok kis érzéssé szakad.

És minden érzés úgy elcsendesül,

Ahogyan indult:

Látatlanul és észrevétlenül.

Együtt

Együtt daloljuk ezt,

két dalnoka az ősznek,
higgyétek el nekünk:
mi mindig szeretünk,
s mindig temetünk,

mindig temetünk.

Temetjük azt, ami volt,
és ami nem jő vissza már.
Mindegy, ha ősz, ha tél, ha nyár:
mi mindig temetünk.

Temetjük azokat, kik messze mennek:
este a reggelt, reggel az estét,
a darvakat, a gólyát és a fecskét;
vándorait kék-fényű tengereknek.

Együtt daloljuk ezt,
két dalnoka az ősznek,
higgyétek el nekünk:
mi mindent szeretünk,
 s mindent temetünk,
mindent temetünk.

Ültünk a romokon

Ültünk a romokon és azt mondottuk: vége.
Az ember elveszett.
Gépek nyelték el s formáltak belőle
juhnyájat és sáskasereget,
uniformizált robot-hadat,
mely mindent felfalt, mindent megevett:
hitet, jóságot, békét és reményt…
Ültünk nehányan együtt, kik megmaradtunk,
romok között és lestük a napot,
hogy fölkél-e még számunkra valaha.
De kelet felől csupán a fellegek
moraja jött s dért vacogott az éj
s patkányok rágták ki holtak szájából
a legutolsó falat kenyeret.
Amerre néztünk: véres volt a tenger
s gennyes sebektől fertőzött a föld.
Csupa gyűlölet volt az ember
s csak az volt ember, aki ölt.
Gonoszságot szolgált a tudomány,
hozsánna hirdette az embertelenséget
és minden ami szép volt
ledőlt, leégett.
Ültünk a romokon és azt mondottuk: vége.
Az ember elveszett.
És aztán már csak a halálra vártunk.
Forgott a föld. Szelek jöttek és mentek.
Denevérek szárnya suhogott
s hírük sem volt az embereknek.
És akkor:
egyszerre csak a vaksötéten át
kinyúlt felénk egy gyönge női kéz.
Meglengetett egy szál fehér virágot:
ennyi volt az egész.
De mintha bűbájos varázslat történt volna.
Emlékek támadta föl bennünk valahol.
Zenéltek lágyan réghallott szavak.
S felnyitotta szemét egy megcsúfolt véres angyal
valahol a romok alatt.
És felujjongtunk, mint kiket a mélyben
elér egy titkos, drága üzenet:
Emberek vagyunk még, emberek!
Nem zúzott gépei egy bomlott-agyú kornak!
Nem tépett lomb, kit vak szelek sodornak!
Emberek vagyunk még, Isten népe!
s hiába fojtanak koromba, vérbe,
hiába dőlt le minden talmi érték:
a mi jussunkat más egekben mérték
s van még valahol Isten, jóság, béke,
igazság, erkölcs, szeretet…
ember…!
Ó asszonyi kéz, ki véghetetlen tenger
véres hullámai fölött nyúltál felénk
testvért kereső szent egyszerűséggel,
kit első galambként viharokon át
mint szent iránytű a szíved vezérelt:
minden országok bölcs vezérei
tanulhatnának tőled szebb politikát.
Kik hasztalan keresik három éve
a forrást, melyből fölfakad a béke,
vén könyvekben kutatják, lombikokban,
elméletek varázsszerei közt,
boszorkánykonyhák, alkimista titkok
bűvös tüzében, vérben,
írott törvényben,
fegyverben és fegyvertelenségben,
csak ott nem, ahol titkos fészkén ül,
mint madár, ki már röpülni vágyik:
az emberek szívében.
Áldott légy, te habfehér galamb,
ki mint a gyermek éjek poklain
szálltál felénk rémségről mit sem tudva
s kezed kinyújtva
rebegted el a régfeledett jelszót: szeretet…!
Mikor már azt hittük, hogy minden elveszett
s Isten képét betemette egy összedőlt világ,
úgy nyíltál ki romok között,
mint egy fehér virág.
S előled a fagyos vak éjszaka
fekete felhők hátán tovanyargalt
s romok fölött, magosan egy csillag
meghirdette a hajnalt.

Karácsonyi versek I.

Bajorerdő. Zimánkós fenyvesekből
előoson a téli szürkület.
Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva
koldus szatyorban gondot gyűjtenek.

Egy vonat sípol messze valahol.
Fulladtan vész el fák között a hang.
Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze
kísértethangon fölsír egy harang.

Olyan este ez is csak, mint a többi:
olyan a színe, nyirkos ködszaga.
Pedig valahol szent titokpalástban
csodát takargat ez az éjszaka...!

Angyalok húznak a világ fölött.
Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke!
Megszületett az Igazság, a Jóság,
akit úgy vártunk: megszületett végre!

Keresik régen bölcsek és királyok,
papok, költők és koldusok.
Világmegváltó konferenciák
várják jöttét és fényes trónusok!

Megérkezett. Bámulják bamba szemmel
barmok, cselédek, pásztorok.
Talán van olyan is, aki letérdel
s valami együgyű imát motyog.

A jászol fölött fölragyog egy csillag,
néhány angyal és gyermek énekel...
Szelíden száll az ének és a pára
szurtos ólból a fényes égre fel...

Aztán a barmokat itatni hajtják.
A hajnal megnyergeli rőt lovát
és robotos nyomán a szürke élet
megy úgy, mind eddig, megy tovább.

Mintha nem történt volna semmi sem.
Meresztgetik szemeiket a kandik:
királyok, bölcsek, költők, hadvezérek...
amíg lassan a csillag is kialszik.

A zord-sötét zimankós fenyvesekből
előoson a téli virradat.
Ködrongyokban gunnyasztanak a házak
s vacognak vedlő gondjaik alatt...

Karácsonyi versek II.

Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!

Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel...!

Tagadjátok...? Restellitek...?
Elfordulnak fejeitek...?
Megvakultak szemeitek...?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek...?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek...?

Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.

Őszi dal

Elmentek már a madarak, a fecskék,
csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték,
csapongó vágyaim: hogy visszajössz.
De elmentél. Veled a nyár, az álmok,
csak szél süvölt és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
és fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.

Neked nagyon hideg volt itt az élet,
nem jött bíborral már az alkonyat,
s megsemmisült sok délibáb-reményed
csillagtalan,nagy éjszakák alatt.
De érzem már: te vagy lelkemnek minden,
s nem kérek tőled semmi, semmi mást:
csak jer vissza; s én rózsákkal behintem
körülötted az őszi hervadást

Szívpalota titka

Minden szívnek van egy csodakertje,
a kert közepében van egy palota,
s minden palotában egy fekete szoba.
A fekete szobában Csontvázember ül.
Sötéten. Egyedül.
Néha a palota zsivajába,
s a tavaszodba belehegedül.
Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítna:
zokog, zokog a csontvázembered.)
Idegen szemektől kacagással véded,
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:
neki nincs! neki nincs!
Pedig:
minden szívnek van egy csodakertje,
s minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:
minden palotában egy fekete szoba

Ébredj magyar!

Nemzetemet dúlta már tatár,
harácsolta török,
uralkodott fölötte osztrák,
lopta oláh, rabolta cseh.
Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
istenfélő nemzetté kovácsolta.
Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe volt egy céda
Európa közepén!
Mivé lett most?
Koldussá vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicső őseit,
idegen rongyokba öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki!
Hát magyar földön már nem maradt magyar
ki ráncba szedné
ezt az ősi portán tobzódó
sok-száz idegent?
Ébredj magyar!
Termőfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem

Véren vett ország

Egy ország van a lelkünk mélyén,
más országokkal nem határos.
Úgy épült fel a szívünk vérén
sok könny-falu, sok bánat-város.

Egy ország van a lelkünk mélyén,
úgy építgetjük napról-napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
keserűség a tető rajta.

Véren vett ország ez az ország,
önnön vérünket adjuk érte,
s addig fog bennünk egyre nőni,
amíg telik még könnyre, vérre.

Amíg, hogy fa égig ne nőjjön:
alkony vigyáz a napsugárra.
Míg minden este gyújtott mécses
koromba fullad éjfél tájra.

Egy ország van a lelkünk mélyén:
más országokkal nem határos.
Véren vett ország ez az ország,
nagyon ködös és nagyon sáros.

Záróvers

Hajótörött vagyok a tengeren.

Palackomat a tengerbe vetem.

Belesóhajtottam a sorsomat,

félelmemet és sok bús gondomat.

S most száz pecséttel elzárt bánatom

a hullámok kedvének átadom.

Merül, örökre tán, a mélybe le

s aranyhalacskák játszanak vele.

De lehet, hogy még perce jő neki,

s egy bús hullám majd egyszer fölveti.

S kidobja egy kéz – tán az istené –

egy gondtalan kor lábai elé.

Borzadtan olvassák, kik rátalálnak

és úgy suttogják döbbenve, egymásnak.

“Valahol szörnyű vihar lehetett...

S a viharban egy nemzet elveszett...!”

Úttalan útakon

Úttalan útakon,

bozótokon és szakadékokon,

árkokon és vízmosásokon

törtetünk láthatatlan cél felé.

Úttalan útakon,

imádkozva vagy szitkozódva,

békés szívvel vagy lázadozva,

de menni kell, mert vissza nem lehet:

fekete falat épített a Múlt

a hátunk megett.

Úttalan útakon...

De túl lélek-határon,

túl gondolaton, túl minden álmon

valami messze vár reánk,

egy fénysugár e rút világon:

talán egy “mindent felejtés”.

Talán egy “mindent újrakezdés”

a végső sziklaszálon.

Úttalan útakon,

végső szívdobbanásig,

utolsó sóhajtásig,

s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után:

de egyszer eljutunk a sziklaszálig!

Nekünk mi marad?

Ha majd lehull az utolsó levél,

mely fogva tartott még egy kis nyarat:

nekünk mi marad?

Ha majd a dombot hómező takarja,

temető lesz a tölgy-erdők avarja,

s halottá némul minden vadpatak?

A tél kacagva szórja a szelet,

vándormadár lesz minden boldogságunk,

és enyhülést többé hiába várunk,

mert jaj, majd sírni sem lehet!

Ha elszáll, majd a legutolsó álom,

amelyben hittünk még egy kis nyarat,

s a napsugár is messze költözött:

reménytelen, nagy hómezők fölött

nekünk mi marad?