Tóth Árpád:
Szeretnék átölelni
Szeretnék átölelni ma egy embert, Ki olyan árva s vágyak özvegye, Mint jómagam, s kit a tavasz szíven vert. S kondor haján kopog az ősz jege, Kinek, ha volt is piros betűs napja, Tintát hozzá véréből szűrt a Sors, Vén bánatok fia és újak apja, Csöndes tűnődés lankadt léptű papja, Örülni lassú, és csüggedni gyors; Kit nemessé emelt a föld porából Sok ritka szenvedés, de nem kevély. Kitűnni a törpék sekély sorából, És címere egy hervadt falevél, Ha kővel dobták, szívét dobta vissza, Ha szívvel dobták, halkan énekelt...
Álarcosan
Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg? Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám, A világ minden fényét s melegét Szórva adnám.
Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat. Ibolyákkal a téli Riviérát. Vagy legalább egy-egy dús, összebújt, Boldog órát.
De most oly nehéz. Most egy sugarat Se tudok hazudni, se lopni. Vergődő és fénytelen harcokon El kell kopni.
Az Antikrisztus napjai ezek, Csillog a világ szörnyű arany-szennye. Röhögő senkik, balkörmű gazok Szállnak a mennybe.
S én lent vergődöm, és nem tudja más, Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek. De légy türelmes. Jön még ideje Szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet, Váró révem, virágos menedékem. Most álarc van rajtam, zord és hideg, De letépem,
Vagy szelíden, míg elfutja a könny, Öledbe hajló arcomról lemállik, S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden Mindhalálig.
Megváltozik...
Megváltozik szép lassan a világ, Szelíden, halkan elsötétül, Maholnap semmi se marad, Sok színéből, bolond tüzébül.
Nem vonz már semmi messzeség, Nem szédít semminő magasság... Nem akarnak sírni a szemeim...
|