Szelíden, mint a szél

Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg - nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
- fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet - égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
- így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott - azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
- fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
- golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.

Akác

Sivár vidék hűséges fája
          A menekülő porszemek
elé veti magát, megállva
          elfolyó barázdák felett.

Körötte a silány homok
          minden egy szellő-rezdülésre
omlik, változik, - ő konok
          haragvással markol a mélybe!

Dűlők végén áll, pásztorolva
          nyugtalan halmok nyájait,
s gyökereit összekulcsolva
          a sziknek, lenn, imádkozik.

A gerléket susogva hívja
          - ne maradjon néma a táj.
Lomblelkét virágfürtbe nyitja
          hogy édesebb legyen a nyár.

De tövissel karmol a szélnek,
          Szürcsölő ég arcába vág;
Rostjai közt a görcsök érnek,
          mint golyóban a robbanás.

Árok iszapját, mocsár könnyét
          millió ajkkal ízleli,
s a sót, miben a szik-göröngy ég,
          szikkadva mézzé érleli.

Ahova hullt, azt a világot
          összemarkolja odalent,
s széthulló rögökből virágot,
          értelmet és rendet teremt.

Kiváltság

Mehetsz te messze, giz-gazok
növik be mélybe írott lépted.
Te senkihez ne igazodj -
jöttöd iránya vezet téged.

Mint fába verik a szeget,
hull rád a köznapok ütése:
sorsod szét nem feszítheted:
-beforrsz a rabul-ejtő résbe.

Fecsegsz csak itt a többivel
arról, mit ordítani kéne.
Mit érsz a penge élivel?
Nem markolhatod kézbe.

Életed ég, már sistereg,
mint éles kézigránát,
de célravetni nem lehet:
-a tieid is találnák.

De bírd ki így és ne igyál
se pálinkát, se kávét,
Arcodra sorsod, mint zománc
agyagvázára - ráég.

S ne öld magad, mint annyi most.
Légy magadhoz kegyetlen:
élj! - hogy ítélni azt, mi rossz,
kíváltságod lehessen.