Miután a falak összedőltek, mindenki elhagyta a várost, csak a költő maradt ott egyedül. Meghúzódott a perzselt rózsalugasban, ahol valamikor szerelmespárok csókolództak, és könnyes szemmel nézte a város pusztulását. Amikor az éjszaka ráborult a romokra, a költő még mindig ott ült, és siratta a várost. A csöndnek halálszaga volt, s az egymásra dőlt kőfalak között szél suhogott, és denevér.
Mikor a hold följött, valahonnan a romok közül előbújt a macska. Lassan végigsétált a romutcán, meglátta a költőt, odajött, s leült a lába mellé.
-Te mért maradtál itt? - kérdezte a költő. -Hiszen mindenki elment.
-Mi, macskák nem az emberekhez tartozunk, hanem a házakhoz - felelte a mcska. - Mi nem szoktunk elmenni.
-Nem is tudtam, hogy ilyen hűségesek vagytok - mondta elismeréssel a költő.
-Mi nem vagyunk hűségesek, mi csak macskák vagyunk. De ki vagy te. és mit csinálsz itt egyedül?
-Költő vagyok, és siratom a várost - felelte a költő.
A macska gondolkozott ezen, aztán bólintott. -Siratod a várost. És azután?
-Azután megírom azt, ami volt. A vidám gyermekeket, a boldog szerelmeseket, a meleg otthonokat. A múltat. Mindent, ami volt.
-Az egereket is megírod - kérdezte kíváncsian a macska -, akik lyukat fúrtak a falakba, hogy könnyebben összedőljenek? A háborút is, amit az emberek csináltak, amikor meguntak házakat építeni? A bombákat is, amiket azért találtak föl, hogy gyorsabban rombolhassák le azt, amit fölépítettek?
A költő bólintott.
-Mindent megírok.
-Akkor jó - felelte a macska, és lefeküdt a költő lábaihoz.- Én majd várok addig.
-Mire vársz? - kérdezte csodálkozva a költő. - Hogy visszatérjenek az emberek, s fölépítsék újra a házakat?
-Dehogy - mondta a macska-, a rigókra várok, hogy visszatérjenek. Szeretem hallgatni az éneküket. S ha éhes vagyok, megeyzem őket.
-Praktikus vagy - ismerte be a költő.
-Macska vagyok - felelte a macska egyszerűen.
A perzselt rózsabokrok csupasz gallyai zörrentek a szélben. Magányos volt, és hideg az éjszaka, s a romok árnyéka hosszúra nyúlott a holdöntözte téren.
-Mért gondolod, hogy visszatérnek? - kérdezet egy idő múlva a költő, s a foga megkoccant, mert fázott.
-Tudom, nem gondolom - felelte a macska. - A rigók mindég visszatérnek.
Aztán csak ültek, ültek a perzselt rózsalugasban, és nézték a holdat.
-A múltat írod most? - kérdezte egy idő múlva a macska kíváncsian. A költő bólintott.
-A múltat írom. Látod a házakat, úgy, ahogy voltak? Hallod az utca életét? Látod a boltokat, bujkáló szerelmeseket, iskolából hazatérő gyermekeket? Az anyákat, ahogy vacsorához terítik az asztalt, az öregeket, ahogy kandallóhoz ülnek? Látod őket?
A macska szűkre húzta a szemét.
-Látom - felelte.
-Érzed az otthonok melegét, a virágzó kertek illatát? - kérdezte a költő.
A macska szemében megvillant sárgán a holdfény.
-Érzem - felelte.
-Hallod a gyermekek kacagását? Szerelmesek suttogását? Halk zongoraszót lefüggönyözött ablakok mögött?
-Hallom - felelte a macska, és ásított.
-Ez a múlt - mondta tompán a költő.
-Ez a múlt - bólintott a macska, és újra ásított. -És most mi lesz?
-Semmi - felelte a költő. -Remeték leszünk.
-Hát jó - sóhajtott a macska -, legyünk remeték!
Azzal összegömbölyödött a költő lábainál, és lehunyta a szemét. A költő pedig, akiből remete lett, ült tovább a perzselt rózsalugasban, és nézte a holdfénytől sápadt romokat. Dőlt falak tövében árny lapult. Mély volt a csönd a holt város fölött, és ájult, mint a gyász.
Hideg csillagokból csöpögni kezdett a harmat. A hold lement. Sötét lett. A macska dideregni kezdett a költő lábainál.
-És most mi lesz? - kérdezte.
A remete, aki valamikor költő volt, megvonta a vállait szomorúan.
-Nem tudom. Szeretném megírni Istent. De nem tudom.
-Nem tudod? - csodálkozott a macska. -Hogy lehet az? Hiszen te vagy a költő.
-Mégsem tudom - ismételte a remete. -Nem tudom, hogyan fogjak hozzá.
-Ó, hiszen ez nagyon egyszerű! - vidámodott föl a macska. -Építs egy házat, amelyikban tűzhely van, meg tej. A többi majd jön magától.
A remete, aki szeretett volna költő lenni újra, elindult a sötétben, és keresni kezdett a romok között. Talált egy behorpadt kályhát, és csakhamar talált egy üveg tejet is. Egy törött szék lábaiból tüzet gyújtott a kályhába, és föltette rá a tejet melegedni. A melegedő tej szagára megjött a macska is, és odatelepedett a kályha mellé. A sötétség lassan oszlani kezdett, de a romokon súlyosan ült a köd, akár egy halottas lepel. A macska dorombolni kezdett a tűz és a tej szagától.
-Most sem tudod még megírni az Istent? - kérdezte.
-Most már, azt hiszem, tudom - felelte a remete,akiből újra költő lett, és kiöntötte a tej felét a macska elé egy ócska tányérba, amit a romok között talált. -Idefigyelj!
Azzal kezdte eltakarítani a romokat a kályha körül. Mire a köd eloszlott, s az első napsugár fölragyogott a halott város fölött, már egy egész kis kört tisztított meg a kályha körül.
-Kezdetnek jó - bólintott a macska -, már van otthonunk.
Most aztán megírhatod az Istent.
-Már meg is írtam - felelte a költő, és mosolygott. Tekintetével a romok felé fordult. Csillogott rajtuk a harmat a napfényben. -Látod az új várost? - kérdezte a költő.
-Látom - bólintott a macska.
-Hallod a születendő gyermekek kacagását az épülendő iskolákban?
-Hallom - felelte a macska.
-Érzed a jövendő otthonok melegét? Ültetendő virágok illatát? -Érzem - felelte a macska, és beleszimatolt a romok közé behulló napfény aranyporába. -Érzem. Költő vagy igazán, és megírtad az Istent.
Odébb, a perzselt rózsalugas bokrában valami mozdult. A macska nézett oda elsőnek, s a szeme megcsillant.
-Rigók - mondta. -Látod, hogy visszajöttek? Élő rügy után kutatnak az égett bokrokon.
-Mit gondolsz, találnak? - kérdezte aggódva a költő.
-Persze, hogy találnak - felelte a macska fölényes bölcsességgel -, rügyek midég maradnak, mint ahogy rigók is mindég maradnak. Meg macskák. Meg költők - tette hozzá nagylelkűen -, akik minden fölindulás után előbb-utóbb meglelik az Istent. De most megbocsájtasz. Az élet hív, dolgom van a rigókkal.
Azzal lassú, kényelmes léptekkel elindult, hogy birtokába vegye az új napot, az új várost, az új világot. A költő mosolyogva nézett utána, s ahogy szeme tovasiklott a romokon, már nem is romoknak látta őket, hanem alapnak egy új város alá.