|
Márai Sándor:
2007.06.20. 18:55
Ha a fejgörcs több napon át, makacson visszatér, keressünk fel egy megbízható szemorvost, kérjük meg, végezze el rajtunk a szükséges vizsgálatokat; s csak aztán menjünk a belgyógyászhoz.
A közönséges, hétköznapi fejfájásokat leggyakrabban a nikotin okozza; aztán az időjárás, az atmoszferikus nyomás, a frontátvonulásos napok hőmérséklet-változásai; ritkábban valamilyen étrendi hiba; még ritkábban a vérkeringési zavarok. De okozhatja idegesség, gyávaság, feladatoktól vagy helyzetektől való félelem is. Heveny érgörcs ellen a következőket ajánlhatom: igyunk egy csésze forró, erős feketét, sötétítsük el a szobát, feküdjünk az ágyba, nyeljünk egy vagy két algocratine-t, sajgó koponyánkat melegítsük a forró villamospárnával, s feküdjünk nyugodtan egy-két óra hosszat. Ez a módszer csalhatatlan, s az egyszerű érgörcsöt, a migrént, föltétlenül gyógyítja. Minden másfajta fejgörcs esetében forduljunk azonnal szemorvoshoz és belgyógyászhoz.
Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy.
Magatartásod a gyászban és csapások közepette szabjad ez igazsághoz. Soha ne mutass fájdalmat a világnak. Gőgöt és büszkeséget se mutass. Ne tagadd önmagad előtt a fájdalmat, de tudjad, hogy a fájdalom és a csapás mindig bukás is. Az emberek így gondolkoznak: „Meghalt valakije, aki fontos volt számára, akit szeretett; lám, megbukott ő is.” Érezd át a fájdalmat, de szisszenést se hallassál. Egyrészt, mert mikor szisszensz, mikor könnyed csordul, e pillanatokban már csalsz is kissé. Az igazi fájdalom néma; a könny és a kiáltás már megkönnyebbülés. Hát ne csald magad, s ne örvendeztesd a világot. Hallgass. Fegyelmezd arcod, mozdulataid. S ha egyedül maradsz a fájdalommal, szólj így: „Tessék, fájdalom. De akárhogyan fájsz majd, tudom, hogy ez rendben van így: mert ember vagyok.”
A franciák szerint igazi fantáziája annak van csak, aki látni tudja a valóságot. Ez a képesség ritka. Az emberek azt hiszik, a fantázia egyértelmű valamilyen soha nem létezett tünemény megálmodásával. De soha nem létezett tüneményeknek nincs kezük, sem lábuk, olyanok, mint a griffek, s aminek nincs köze a valósághoz, az unalmas és gyermekes. Az igazi képzelőerő a valóságból építi fel az újat, a csodálatost, a meglepőt. Látni a valóságot sokkal meglepőbb és fantáziadúsabb vállalkozás, mint felhőkből építeni a valóság első fuvallatára szétomló álomvárakat. Tanulj meg igazán látni egy épkézláb embert, s meg kell tudnod, hogy meglepőbb és csodálatosabb, mint a mítoszok szárnyas hősei.
Munkánkban, napi életrendünkben, a módban, ahogyan a világ jelenségeire jellemünk, értelmünk, ízlésünk felel, mindebben van egyfajta belső törvény, melyet önkényesen megkerülni büntetlenül nem tudunk. Ne akarj másképpen dolgozni, mint ahogy ezt jellemed, képességeid és a munka természete előírja. Ne akarj másképpen boldog lenni, pihenni, vállalkozni, mint ahogy ezt jellemed és idegeid parancsolják. Alkalmazkodj a törvényhez, mely kérlelhetetlenül megszabja helyed, munkád és az élettel szemben való magatartásod. Mindent sorjában kell végbevinni és elfogadni: az örömet, a bánatot, a hivatást, a feladatot, a bukást és a halált is. Alkalmazkodj magadhoz, életed érthetetlen és kemény törvényéhez, mely pontosan előírja cselekedeteid sorrendjét, értelmét és érzéseid hőfokát is. Ne akarj ügyesebb, értelmesebb, boldogabb, tehetségesebb, boldogtalanabb vagy reménytelenebb lenni, mint amilyen vagy. A törvény lángbetűkkel ég életed épületének homlokzatán. Olvasd ezt a törvényt, mindennap, minden pillanatban.
A világgal és az élettel szemben tanúsított magatartásod legyen pátoszmentes, érzelgősség nélkül való. De a munkához, az alkotáshoz kell más is: az álmodozás is kell hozzá, a pátosz és a dagály is kell hozzá, érzelmi túltengés is kell hozzá. Nagy alkotásokat nem lehet csak hideg fejjel, papíron és körzővel kiszámítani; mint ahogy alkotni egyáltalán nem lehet spekulációval, s gyermekeket sem lehet csinálni papíron és ceruzával megfogalmazott tervek szerint. Kell érzés is, szenvedély is, odaadás és áradás is az alkotáshoz. A katolikus nevelés sok fantáziát és érzelmet hagy meg a lélekben, s az ilyen lélek talán nem állja jól a köznapok kemény és kezdetleges próbáit – érzései elragadják –, de fogékony lesz az alkotás problémái iránt. A protestáns nevelés érzelemmentességre nevel, fatalizmusra, s mindennapos használatra talán ez a hasznosabb. Igaz, hogy a fatalizmus öntudata csak kemény életeket alkothat; ritkábban és bajosan nagy műveket. Ezért te maradj, hétfőn és kedden, mikor kedveseidet kell temetni, vagy pimasz ellenfeleiddel kell harcolni, kemény és érzelemmentes; s iparkodj álmodozni és ne félj a dagálytól, mikor alkotsz.
Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat. Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondják: „Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyára pazarol! Önző, rideg fráter!” – ne törődj velük. Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást. Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért – te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt.
Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét mindennap megszemléld, s ha néhány pillanatra is! Ne múljon el egyetlen napod, hogy nem olvastál néhány sort Seneca, Tolsztoj, Cervantes, Arisztotelész, a Szentírás, Rilke vagy Marcus Aurelius könyveiből. Mindennap hallgass néhány ütem zenét, ha másképp nem lehet, szólaltasd meg a zenedobozon Bach, Beethoven, Gluck vagy Mozart valamely tételét. Ne múljon el nap, hogy nem nézegetted néhány percen át valamilyen jó nyomat tükrében Brueghel, vagy Dürer, vagy Michelangelo valamelyik festményét vagy rajzát. Mindezt oly könnyű megszerezni, s oly könnyű megtalálni a félórát, mely a remekművekhez szükséges! S oly könnyű megtölteni lelked az emberi tökéletesség boldog összhangjával! Gazdag vagy, akármilyen nyomorult is vagy. Az emberi szellem teljessége a tiéd is. Élj vele, mindennap, ahogy lélegzik az ember.
Ez az emberi képesség, melyre legnehezebben tehetünk csak szert, ez a tulajdonság, mely ellen lényünk legtitkosabb ösztönei lázadoznak, mert halandók vagyunk, mert időnk kimért, mert csillagunk lefut: ez a legfájdalmasabb kötelesség, önmagunkkal, sorsunkkal s annak legmélyebb értelmével, munkánkkal szemben. Nincs igazi alkotás végtelen, az ember legtitkosabb alkata fölött úrnak maradni tudó türelem nélkül. Mert az alkotás soha nem bűvészmutatvány, villámgyors kunszt, sanzsé-passzé, a cilinderből nem tud az alkotó műveket előhúzni. Nemcsak a lángész: türelem – maga a mű is türelem, az organikus fejlődés türelme, a visszatartás és érlelés csodája. Megtanulni a türelmet, életben és munkában, annyi, mint megtanulni a Teremtő titkát. Magold csak ezt a leckét, te nyugtalan és halandó.
Fontold meg, mielőtt kézbe veszel és olvasni kezdesz egy könyvet – legalább úgy fontold meg, mint mikor bizalommal kezet adsz egy embernek. Mert a könyvnek lelked figyelmét adod egy időre; s nagyon sok ez, mert az élet rövid és lelked csak a tiéd. S ha már elszántad magad s olvasni kezdtél, olvasd lassan, nagyon figyelmesen és türelmesen, mintha méltányos okfejtéssel vitatkoznál. S ha ízlésed, meggyőződésed ellen szól is egy könyv vagy unalmas, bonyolult előadásmódja: olvasd végig a könyvet. De éppen, mert az élet rövid, s mert a könyv oly sok, mint a vízcsepp a tengerben, válogasd meg gondosan a könyvet, mielőtt felnyitod lapjait. Olvass következetesen és hűségesen, de válogass nagy figyelemmel, mert életed és értelmed egy töredékét a könyvnek ajándékozod, melyet éppen olvasol. Ha már nekiláttál az olvasásnak, maradj hűséges a könyvhöz, akkor is, ha ellened szól, lelked és értelmed ellen. A könyv lehet ellenfél is; végig kell vívni vele a párbajt. De csak méltó ellenfelekkel állj szóba; soha olyanokkal, kiknek – mint egy költő mondotta – párbaj közben vívóleckét is kell adni.
Akármi történik is a világban, ne feledkezz meg az igazságról, hogy az állam és a politikai hatalom nem nélkülözheti soha a bölcselők és az értelem hatalmát. Akkor sem nélkülözheti, ha időlegesen az ösztönök uralkodnak a közösségi életben, vagy a lelépő császárok helyét elfoglalják a pretoriánusok. Ők sem tehetnek tartósan semmit az értelem hatalma ellen. Gondolj mindig arra, hogyan lett Arisztotelész neveléséből egy tehetséges emberen át világbirodalom? A macedón birodalmat legalább úgy alapította Arisztotelész, mint Nagy Sándor. Soha ne késlekedjél, mikor a politikai és az államhatalommal szemben bizonyítanod kell az értelem hatalmát. Az állam az értelem vezetése nélkül horda csak, s az ilyen állam a politikai hatalom birtokában is rövidesen alkotóelemeire esik széjjel. Csak az értelem kohéziós ereje tud alakot adni az emberi közösségnek. A filozófust megölheti az állam; de élni és megmaradni nem tud nélküle.
Életveszélyes helyzetekben arra kell gondolnunk, hogy időnk mindenképpen lejárt, akkor is, ha tíz esztendővel elébb vagy később ér el a végzet keze; mert az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka. Éltél, amikor minden erőddel kifejezted azt az isteni parancsot, mely életed tartalma volt, teljesítetted, lelkesen és végzetesen, kötelességed. Ez a pillanat volt az élet ideje. Minden más csak előkészülés, várakozás volt. S a természet gazdaságos: azokat, akikre művéhez szüksége van, nem engedi el idő előtt; s ha megtették azt, amire a világ nagy művében szerződtették őket, nem törődik többé velük. Az életveszély tehát egyértelmű azzal, jól éltél-e, bátran és kötelességteljesítően éltél-e? A többi magánügy, mely szíved mélyén még téged sem érdekel igazán.
Amikor csak teheted – de soha nem úgy, hogy munkádtól lopod el az időt és rossz lelkiismerettel, sietve cselekszel! –, menj el a hővizű közfürdők valamelyikébe, hetenként kétszer-háromszor. A fürdőzés nagyon régi emberi szokás, s nemcsak a testet edzi és üdíti, hanem a lelket is. Fürödj lassan, tested törvényei szerint, megfontoltan és ráérően. A gyógyvizek átjárják tested és élénkítik lelked, megnyugtatják munkától és világtól elkínzott idegeid. A gyógyfürdők afféle nedves kolostorok, ahol zavartalanul átadhatod tested és lelked a józan és méltányos pihenésnek. A kénes, vasas vizek a bőr pórusain át hatnak a belső szervekre és idegrendszerünkre; a fürdő légköre, a fátyolos-párás környezet megszabadít a külső világ olcsó képzeteitől. Fürödj tehát rendszeresen és módszerrel, mint a rómaiak.
Ne törődj vele, ha e szokásodat lenézik a spártaiak; gondolj arra, hogy Spárta egyetlen önálló gondolkozót sem adott a világnak, s végül így is, úgy is elpusztult. Fürödj nyugodt lelkiismerettel. Fürödj módszeresen, váltogasd a forró és langyos, majd hideg medencéket és tusokat, engedd át tested a dögönyözők kézügyességének, üldögélj hosszan a meleg vízben, tűrd el, hogy hidegvizes turbánnal göngyöljék be koponyádat, add át tested és lelked a meleg víz, a langyos csend nyugalmának, gondolkozzál, tanulj vízi türelmet, pihenj. A hurik ölében sem lehet úgy pihenni, mint egy hővizű gyógyfürdő medencéjében. S a forró léggel hevített kamrában ne maradj soha két, három percnél tovább. S adjál a személyzetnek jelentős borravalót. S tudjad, hogy halandó vagy, de addig is tartozol testednek valamivel. Például a gyógyfürdővel, hetenként kétszer; legföljebb háromszor.
Tollad nem érdemes felemelni, egy csöpp tintát nem érdemes papírra ejteni, egy negyedórát nem érdemes életedből arra vesztegetni, hogy olyasmit írjál, ami a tömegnek és félművelteknek tetszik, aminek olvastára felkiáltanak: „Ó! Igen! Mi is így gondoltuk!...” – amiért érdemrendet akaszt melledre a hivatalos világ, sok pénzt fizet neked valamilyen irodalmi üzem, s a pénzen szép házat építhetsz, melyet aztán megtömhetsz ritka tárgyakkal és nemes bútorokkal! Mert ami nekik tetszik, a tömegnek, az mindig félreértés részükről, vagy árulás a te részedről. Ami kitüntetés, az aranyfüst, gyermekes játékszer. S a sok pénz, melyet a világnak tetsző munkáért kaphatsz, a szép ház, melyet e pénzen építhetsz, mindez köd csak, a világerők lehelete elfújja egy napon. Te ne törődj mással, csak a hanggal, melyet az angyal kiált feléd, mikor munkádra biztat.
Bizonyosan nem véletlen, hogy a második világháború leghatékonyabb fegyvere a repülőgép volt – az a fegyver, mely függőlegesen támad. Mert az emberiség összes eddigi háborúi vízszintes vonalban következtek be és zajlottak le. Ezt a háborút az a válság előzte meg, melyet „a tömegek vertikális betörésének” neveznek – a tömeg nem vízszintesen hatolt előre egy műveltség területein, hanem a műveltség keretein belül, függőlegesen támadott meg egy életformát. Természetes, hogy ez a támadás, ez a vertikális betörés, mikor háborúvá alakult át, megkereste a jellegének megfelelő, függőlegesen ható fegyvert, a bombát és repülőgépet. A nagy emberi irányváltozásokat mindig követi a kellék stílusa és irányváltozása is.
A nikotin az újkori élet egyik legnagyobb ajándéka és legnagyobb csapása: az ördög találta fel, az unalom ellen, s az ember nem tehet semmit ellene, amíg unalom van a földön. Erős érméreg ez, s butít is. Valahányszor sokat cigarettáztam egy napon, hogy dolgozni tudjak, másnap félhülye vagyok és nem tudok dolgozni. Ezenfelül szorongásérzést, izzadást, szívdobogást és más, életveszélyes bonyodalmakat is okozhat életünkben. Nem lehet semmit tenni ellene. A dohányfüst valamilyen jótékony ködfátylat borít a világra; a pillanatok köznapi mámora ez a keserű boldogság és feledkezés – ki olyan erős, hogy lemondjon róla, vagy egy pillanattal elébb mondjon le, mint feltétlenül szükséges? Mert egy napon szükséges... A szív, a látóidegek, a gyomor, a belek, minden fellázad ellene. Akkor elhajítjuk a keserű csutkát, rögtön meghízunk, egészségesek, kövérek és boldogtalanok leszünk.
De addig! Mintha valamilyen gonosz s mégis boldogító ősanya keserű csecsét szopnánk naphosszat! S valami játék és méreg is kell az élethez; máskülönben csak egészség és gyakorlat, nem élet.
Légitámadás közben azt tanultam, hogy a félelemérzet, mely a bombák közeli robbanásának lármájára az első negyedórában engem is megejtett, sokkal megalázóbb, emberhez méltatlanabb, semhogy érdemes lenne annak átadni lelkünket és idegeinket. Ezért megtanítottam magam arra – ami egyébként minden szándékunk és gondolatunk egyetlen, igaz értelme –, hogy nem szabad semmitől félni, mert aki fél a veszély pillanatában, hasztalan tanult, olvasott és gondolkozott elébb, az élet békés időszakában, hiába szűrt le tapasztalatokat az emberi élet értékéről és a halál természetességéről. Aki fél, az csal: egész élete során megcsalta önmagát, mert nem készült fel igazán, erős lélekkel a halálra. Ezért arra neveltem magam, hogy soha többé ne féljek semmitől, ami az emberek vagy a természet részéről fenyegethet; csak attól félek még, amit én vétkezhetem magam ellen; lelkiismeretem szavától félek; mert tetteink követnek.
A tömeg, mint társadalmi erő, oly mértékben hatalmasodott el az én időmben, hogy nincs barlang, magatartás, szemlélet, ahová még elvonulhatunk előle. Természetesen oktalan és esztelen az, aki megsértődik a tömeg tényétől, s valamilyen finnyás és fanyalgó egyénieskedés nyafogó magatartásába menekül. A tömeg itt van, mint az eső, a szél, a föld. Számolni kell vele. De Arisztotelész ezt mondja: „A nagy tömeg egészen rabszolga-lelkületet mutat, s a barmok életmódját követi.” Két és félezer éve hangzott el ez a megállapítás; ma érvényesebb, mint valaha.
Az emberi közönségesség korunkban olyan reménytelen méreteket öltött, hogy nincs többé pedagógiai módszer, mely eredményesen tudna harcolni ellene. A tömeg reflexei már nem emberiek többé abban az értelemben, ahogyan a keresztény műveltség és a klasszikus ókori nevelés értelmében ismertük meg az emberit. Vitatkozni nem lehet velük; mintha iszákosokkal vagy eszelősökkel vitatkoznál, akik csak rögeszméiket dadogják válaszul. Érzelmeikre hatni nem lehet; másként éreznek, mint eddig az emberek. A részvét, az együttérzés eltorzult lelkükben; a kapzsiság, a vérszomj uralkodnak idegeikben, a korlátlan és mohón habzsoló, szomorú élvezetvágy: Az emberi közönségességnek nincs határa többé. Egy okkal több, hogy minden emberszabású ember makacson és bátran helyén maradjon, gondolkozzék, érezzen, ahogyan emberhez illik.
Egyetlen elégtétel, igen, egyetlen kielégülés az életben: elvégezni azt a csendes, mellékes, de szakszerűen megmívelt munkát, amelyre hajlamaid és képességeid kijelöltek, nem menekülni e munka elől a hiú „szerep”-be, beérni azzal a megnyugvással, hogy munkád a lehetőségig pontos volt, s talán használt is az embereknek. Ez a legtöbb, amit az élet adhat.
A negyvenedik életév után tanácsos füstszűrő szipkákon át szívni a cigaretta füstjét. Ezek az ásványi betéttel megtömött füstszűrő szipkák a nikotinnak és a cigarettapapír égési termékeinek csekély hányadát nyelik csak el, de valamennyire mégis segítenek. Nikotinmérgezéstől nem óvnak meg, de a reggeli köhögést, a nyálkás rekedtséget enyhítik. Mindenkinek ajánlom.
Soha nem értettem a férfiakat, akik sóvárogni és sopánkodni tudnak egy nő miatt. Ezt mondják: „Mit csinál most? Mást szeret?” Vagy: „Miért nincs velem?” Vagy: „Meddig lesz az enyém?” Ezek az érzések igazi, tragikus jelentőségükben ismeretlenek számomra, legalábbis most már ismeretlenek nem mondhatom persze, hogy fiatalabb koromban nem estem át ilyen kóros válságokon. De most már nem tudom megérteni, hogy valaki öngyilkosságot követhet el egy nő hűtlensége vagy hidegsége miatt. A nőkkel a pubertás múltával, férfikorom idejében úgy éltem, mint kedves és szükséges társakkal, akik az élet nagy feladataiban időnként szövetkeztek velem is a nagyon nehéz sors, az emberi sors elviselésében. De máskülönben nem vártam tőlük hűséget, sem különös kedvességet, sem áldozatokat. Örültem gyöngédségüknek, testük izgalmas és megnyugtató bódítóerejének, gyors értelmüknek, ösztönös és néha hősies indulataiknak, elnéztem szívós és aprólékos ügyességüket, amint – eszelős gyermekességgel – rögzíteni akarták az emberi érzéseket. De amikor elmentek szobámból vagy életemből, nem gondoltam többé velük. Ilyen a természetem, s azt hiszem, csak ez a magatartás méltó férfihez; s hálás vagyok sorsomnak, hogy ilyen természettel áldott meg.
Időkben, mint amilyen a miénk, mikor nemcsak vízszintesen, hanem függőlegesen is történik minden, az ember helyesen cselekszik, ha megtanul a frontkatona óvatosságával élni. Mert az okos, nem kicsinyes, de a mozdulatokat kiszámító, a térrel, helyzettel, veszéllyel törődő, a legkisebb ellenállás irányában cselekvő, az idő előtt nem támadó, de a támadás pillanatában bátor és nyugodt magatartás egyértelmű a bátorsággal. Katonának lenni az ütközetben veszélyes feladat, de nem kevésbé veszélyes polgárnak lenni az élet totális, függőleges támadásainak korszakában. S mi ilyen korszakban élünk. Ezért számítsuk ki mozdulatainkat, nappal és éjjel, minden lehetséges alkalommal, hogy a nagy küzdelemben, mely harcosoknak jelölt ki, ne pazaroljuk feleslegesen erőinket. Éjjel és nappal harcolnunk kell. Munkánk, szórakozásaink, olvasmányaink, az életről alkotott fogalmaink, ismereteink és tapasztalataink, mindez fegyver e küzdelemben. Tehát foglaljuk el helyünket a szerény és veszélyes fedezékben, életünk odújában figyeljük az ellenség minden mozdulatát, s ne pazaroljuk idő előtt energiáinkat, sem a muníciót. S közben, ha éppen csillagos az ég, s az ellenség alszik, nézzük a csillagokat is.
Meg kell tanulni hallgatni, s talán ez a legnehezebb. Az ember mindig többet beszél egy szóval. Nem lehet eléggé hallgatni. Azért is, mert minden beszéd reménytelen. Már az írott és rögzített szó is milyen reménytelen! Nézz körül a világban: mit használt a sok leírott szó, tanács, meggyőző kísérlet? Semmit sem használt. Mit is remélhetsz attól, ha valakinek elmondasz valamit? Semmit sem remélhetsz. Ezért hallgass, mindig többet és következetesebben hallgass, mint beszélsz, ne akard mesterségesen meggyőzni a többieket, mert ez lehetetlen – az igazságnak csak akkor van valamelyes nevelő ereje, ha te magad fedezed föl –, s ne akard fitogtatni, hogy tudsz valamit. Mégegyszer mondom, hallgass. Békében és háborúban, hallgass. S ha beszéltél, öblítsd ki utána szájad. S amikor helytelenül beszéltél, s bűntudat kínoz, ne hessegesd el ezt a bűntudatot; nézz szembe vele, keményen; mondd: „Megint beszéltem, s helytelenül, túlságosan, indulatosan vagy hiúan szóltam; ez így történt, már nem segíthetek rajta; de a jövőben keményebb leszek és hallgatni fogok.” Hallgass, mert az Isten is hallgat, s Ő tudja, miért? A legokosabb hallgatni.
Tudjad, szíved és eszméleted minden erejével tudjad, hogy válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. Nincs rokon, barát, kedves, akit igazán ismersz; a nagy pillanatban mindenki eldobja az álarcot, megmutatja a nyers önzést, s te egyedül maradsz, mikor legnagyobb szükséged lenne arra, hogy melletted álljon valaki, s egy jó szóval, biztató tekintettel segítsen. Többet nem is vársz senkitől; de ezt sem kapod a veszélyben.
Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. Neveld magad magányossá és erőssé. Tudjad, hogy soha, senki nem segít. S ne sopánkodj ezen. Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől; s ez a természetes.
Az író ne reméljen a világtól semmit. Minden, amit a világ adhat – pénz, vagyon, elismerés, érdemrend, társadalmi kitüntetés –, visszahat munkájára, lelki egyensúlyára, műve erkölcsi erejére. Az író ne akarjon társadalmi tekintély lenni; pontosan annyit veszít műve erkölcsi súlyából, amilyen mértékben emelkedik a társadalmi megbecsülésben. Az írónak nem lehet semmiféle címe, sem rangja; egyetlen címe, rangja lehet csak, a neve. S egyetlen vagyona a világban, a műve. S ne gyűjtsön pénzt, sem ingó és ingatlan értéktárgyakat; szervezze meg úgy életét, hogy munkájában mentől szabadabb legyen, hogy ne kelljen írnia egyetlen sort sem, amihez nincsen kedve, s csak olyan fizetséget fogadjon el, melyet legjobb hite szerint, megalkuvás, társadalmi vagy divatos szempontokra való tekintet nélkül írott munkája ellenértékének tekinthet. S ne törődjön vele, „tetszik-e”, vagy sem, amit ír – s ne törődjön vele, mi lesz munkájával életében és holta után. Az író maradjon szegény. S ha néha lapáttal szórják utána az aranyat, legyen ereje elfordulni a sikertől. S ha mohó kézzel tűznek mellére ordókat, utasítsa el félkézzel a tolakodókat. Soha ne politizáljon; mindig ítéljen; s természetesen először és legszigorúbban önmaga felett ítéljen. Máskülönben nincsen joga írónak nevezni magát.
Az emberi anyag mérges, csak a legnagyobb óvatossággal és elővigyázattal szabad fogyasztani. Az emberi anyag, mely az emberek lelkében él; mely lelkük anyagát alkotja; ez a tapinthatatlan és mégis valóságos anyag, amely azt okozza, hogy nem fák, nem állatok, hanem emberek. Ez az anyag olyan, mint a méreg. Ártalmas anyag ez. Az ember nem veszélytelen teremtmény, hanem veszélyes, mint a cián vagy a légyölő galóca. Az ember csak akkor nem mérgezi meg lelke anyagával embertársát, ha nincs módja erre, ha a kísérlet veszélyes számára vagy nehézkes. De mihelyst módja van reá – érdek, cél és haszon nélkül is –, rögtön elhinti mérgét a világban. Az emberi anyag oly mérges, hogy csak a legkisebb adagokban lehet halálos veszély nélkül elviselni. Csak az értelemmel lehet valamennyire közömbösíteni, az értelemmel és a reménytelenség tudatával. Mert az ember reménytelen, nem lehet igazi feladataira nevelni, nem lehet közömbösíteni lelkében az ősi mérget. Az ember a világ veszélye.
Ahhoz, hogy egy emberi alkotás remekbe sikerüljön, s időtlen ragyogással kápráztassa és gyönyörködtesse az embereket, a tehetség, a téma, a kivitel tökéletessége mellett kell valami más is. A remekműben van valamilyen tündéri elem is, mely csodálatos fényével átsugárzik az egészen, oly gyöngéden és megejtően, mint ahogyan az északi fény világít a nyári éjszakában, valószerűtlenül s mégis fényszerűen, mert látni és olvasni is lehet mellette. A remekmű legyen valóságos, pontos, okos, céltudatos, arányos, gondosan megmunkált, hűségesen kivitelezett – s legyen még valami más is. Tündéri is legyen. S minden öntudatosság mellett önfeledt is legyen. Mérnöki szabályok szerint épüljön, de káosz is legyen benne, egy kávéskanálra való az ősködből, mely a csillagképek nyomában porzik, arany szemcsékkel. Tündéri nélkül csak „nagy” vagy „tökéletes” művek vannak. Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a „csak álom” is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni; az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el.
Istent soha nem tudtam elképzelni, valószínűleg, mert nem emberi és földi, hanem isteni. Az ember, mikor elképzeli és képen vagy szobor alakjában kifejezi az Istent, mindig valamilyen szakállas ősapát képzel el és fejez ki, egyfajta törzsfőnököt, sok hajjal, peplumban, gyapjas szakállal, mint egy rabbit vagy francia tanfelügyelőt. Így ábrázolták a görögök és rómaiak Zeuszt és Jupitert, így a kereszténység az Atyát. Ez az ábrázolás mindig megzavart, szégyenérzettel töltött el. Az ilyen emberszabású Istent, akinek ondolált szakálla van, s orra is van, melyet időnként nyilván kifúj, nem érezhettem igazi Istennek. Az Atya, Fiú és Szentlélek ábrázolásai közül csak a Szentlélek elképzelése tetszett Istenhez méltónak. Isten alkotta és igazgatja a világot, s ezért bizonyos, hogy a világ hasonlít Reá is – de Isten nem lehet emberi, mert máskülönben borbélyhoz is kellene járnia. Ez az együgyűség mindig felbosszantott. Az én Istenemnek nincs szakálla, sem pepluma. Minden dolgok mögött van, mint Erő és Értelem. Isten számomra a Szándék, mely áthatja a világot. Ez a Szándék tudatos. Ezért tudok beszélni vele, hamis elképzelések nélkül, ahogyan a parányi értelem beszél a végső, a nagybetűs Értelemmel.
Mert az emberek teljességgel kiszámíthatatlanok. Hiába ismersz harminc éve egy embert, nem tudod megjósolni, hogyan viselkedik majd a sikerben vagy a balsorsban. Hasztalan ismered egy ember jellemét, köznapi szokásait, értelmét, szívét, reflexmozdulatait – az ember csodálatos és titokzatos marad, akkor is, ha máskülönben félhülye. A csapásra talán rikoltással és örömkiáltással válaszol, a siker néha megtöri, lehangolja. Néha egészen érthetetlen alkalomból dühöngeni kezdenek az emberek; például elviseltek gyászt, megaláztatást, anyagi, testi vagy erkölcsi szerencsétlenséget, de aztán egy pillanatban gyilkolni, vagy hörögni és üvöltözni kezdenek, mert a villamos nem jön idejében, vagy szorít a cipőjük. Kiegyensúlyozott, mértéktartó emberek egészen különösen válaszolnak valamilyen útszéli megjegyzésre: mintha lényük titkos sebét érintetted volna meg. Van, aki nem bírja el a telefon csengését, más kadarkát kér, mielőtt a bitóra vezetik. Az állat, a kő, a növény is szabályosabb, kiszámíthatóbb, a vihar és a földrengés megbízhatóbb, mint egy ember. Az emberek csodálatosak.
Nemcsak az élethelyzeteket tanácsos tudatosan változtatni és másítani, hanem az életrendet is. Néha már egy-egy jelentéktelen utazás, néhány kilométeres helyváltoztatás is kiragad életünk megszokott, időnként gyötrő és elviselhetetlennek tetsző, helybenjáró tehetetlenségéből. Néha elég Esztergomba utazni, s más gondolataink támadnak az életről, tisztábban látjuk feladatainkat. Az utazás megváltoztatja az eszméket, mondják a franciák. A másféle szoba, ahol álomra hajtjuk fejünket, az idegen arcok, a változott konyha, mindez elindít lelkünkben egyfajta megbékélési és felüdülési folyamatot.
Éppen így változtatnunk kell napjaink életütemét is. Nem erőszakosan. Nem hebehurgyán. De tudatosan, ösztönösen, mikor úgy érezzük, megtorpantunk egyfajta életmódban. Aki eddig makacson hajnalban kelt, intézze úgy az alvás és felkelés életütemét, hogy egy időn át délelőtt ébred. Aki korán feküdt, s úgy érzi, élete zsákutcába jutott, feküdjön éjfél után. Aki eddig délelőtt végezte fontosabb munkáját, ha csak teheti, iparkodjék átváltani munkája ritmusát a délutáni időszakra. Aki estére elfárad, pihenjen napközben és dolgozzék éjszaka. Aki ebéd után szundított, aludjon most egy félórát ebéd előtt. Csak nem megmerevedni az élethelyzetekben, csak nem papucsot húzni és szakállt ereszteni, s mindig ügyelni, hogy a világ teremtő erői állandó készenlétben és várakozásban találjanak! Nem kell sok ehhez. Hallás, szív, figyelem, ösztön és értelem gondos összjátékának művészete ez. S az élet egyik titka.
Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.
Vendégnek lenni a legfinomabb és legfárasztóbb rabságok egyike. Mert hasztalan mondják a háziak: „Nálunk a vendég azt csinál, amit akar! Kel és fekszik, amikor akar! Azt eszi, amit akar! Nem kell törődni a háziakkal!...” – természetesen egyebet sem csinálnak a vendégek és háziak, mint reggeltől estig törődnek egymással, figyelik egymás óhajait és életrendjét, alkalmazkodnak egymáshoz. S a háziak mégis szabadabbak, mert odahaza vannak, egyfajta kialakult rendtartás rémuralmával hatnak a vendégre, aki reggeltől estig kénytelen úgy viselkedni, mintha azt csinálná, amit akar, holott semmi egyebet nem csinál, mint alkalmazkodik a háziakhoz. Különös durvaság, ha egész napra vagy éppen éjszakára is, több napos tartózkodásra hívnak valakit, vidékre. Merénylet ez egy szabad ember ízlése, szokásai, ideje, kedvtelései, munkája és rendtartása ellen. „Te ne hozzál mást, csak hálóinget és egy fogkefét!” – mondják a háziak; s íme, egy vagy két napon át már száműztek életedből, megfosztottak cselekvési, sőt nemritkán gondolkozási szabadságodtól is.
Vendégnek lenni rabság. Rendkívül nagy lelki durvaság és önzés vendégségbe hívni valakit. Már egy vacsorameghívás elfogadása is fölötte terhes, unalmas és fárasztó kötelesség. Leghelyesebb vendéglőkben találkozni barátainkkal, este kilenckor, s aztán tizenegykor hazamenni, úgy, hogy mindenki fizette a saját számláját. Minden más merénylet és önzés.
Természetesen nem árt, ha van bizonyos munkaterved. Csak ne határozd el mesterségesen ezt a tervet. Egy napon a várakozásból, tanulmányokból, hajlamokból, a köznapok rendjéből és a rendkívüli pillanatok sugallatából kialakul ez a munkaterv. Ne engedj soha csábító ötleteknek. Az ötlet megvillan, s bizonyos képességek birtokában csakugyan építhetsz belőle valamit, aminek formája van, ami olyan, mintha igazi alkotás lenne. De ötlet marad, akkor is, ha tökéletesen kivitelezed. Az igazi munka, a személyes és végzetes, más. Meg kell várni, amíg minden beérik és elkövetkezik, hogy csakugyan azt írjad, vagy cselekedjed, ami a dolgod. Ilyenkor maradj könyörtelen és következetes önmagaddal és munkáddal szemben. De minden szellemi alkotó munkának legfőbb feltétele az a lelki és idegállapot, melyet Goethe Schauder-nek nevezett. Ha nem tölt el ez a borzongás munka közben, csak megfelelőt és szabályosat alkotsz majd. Schauder nélkül nincs alkotás.
Szereped van, mely csak a tiéd; s ez a szerződésed Istennel. De alkatrész is vagy a világ nagy szerkezetében, nem sokkal több, nem is jelentősebb, mint egy csavar vagy huzal, mely e végtelenül bonyolult gépezetben valamilyen mellékes és alárendelt folyamat egyik segédeszköze. Ne feledkezz meg soha szerepedről, mely csak a tiéd és személyes, s ne feledd soha, hogy nem számítsz sokkal többet az Egészben, mint egy alkatrész, csavar vagy huzal.
Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, sivár hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is! Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Udvarias mozdulattal. Nem kell sok az emberi ünnephez. Minden napba belecsempészhetsz valamilyen varázsos elemet, megajándékozhatod magad egy könyv igazságának negyedórás élményével, valamilyen homályos fogalom megismerésének kielégülésével, környezeted vigasztalásával vagy felderítésével. Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok néhány percét a rendkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal; tehát az ünneppel.
Tudnod kell, hogy az emberek nem ok nélkül ragaszkodnak a középszerűhöz, a zavaroshoz és vajákoshoz, az illúziókhoz és a szobatiszta félismeretekhez, tehát a műveletlenséghez. Mert a műveltség annyi, mint az igazságnak – minden dolgok igaz ismeretének – feltárása és elviselése. S az igazat elviselni mindig nagyon nehéz. A műveltséghez, tehát a valóság és igazság megismeréséhez, rendkívüli bátorság kell. Az ember egész szívével, sorsával, lényével ismeri meg az igazságot. Az ember csak életre-halálra lehet művelt. Az emberek mindig készségesebben nyugodnak bele valamilyen kellemetlen igazság elkendőzött magyarázatába, tehát a műveletlenségbe, mint a nyers, egyszerű, tőmondatos igazságba, ami a műveltség. Az emberek titokban tudják, hogy minden, ami igaz és emberi, tehát valóságos, vérben, verejtékben és szenvedélyben fogan, de szívesebben pusmogják, lesütött szemmel, hogy a gyermekeket a gólya hozza. Ez így tetszetősebb és kényelmesebb. De a műveltséget nem a gólya hozza.
Mindig, mikor megérkezik és szól hozzád a kísértés, mely barátságot, szenvedélyt, bizalmasságot, kötést ígér, tudjad: az anyag, melyből az ilyen kötés készül, romlandó, mert emberi anyag. Ami ma eskü, holnap nyűg, ami ma szenvedély és vágy, holnap érthetetlen és torz emlék, ami ma hűség, holnap szomorú kötelesség. Hasztalan mosolyog, ígér, reménykedik a kísértés. Hasztalan él halálig szívedben a vágy, teljesen és bizalommal megosztani az élet magányát valakivel. Nincs módod erre, mert ember vagy. Mindig tudjad ezt.
Mielőtt véleményt alkotsz a rendkívüliről, dobd a mindennapos használat malmába és őröld ott egy ideig. Rendkívül szép nővel találkoztál, kinek szépsége elvakít és meghökkent? Figyeld csak egy ideig ezt a rendkívüli szépséget a mindennapok fénytörésében, s egyszerre megtudod, hogy minden szépség reménytelen és szomorú, nem érdemes különösebben törődni vele. Elkápráztat egy ember rendkívüli szelleme? Vizsgáld meg azt, amit mondott, a köznapok gyakorlatában, s egyszerre megérted, hogy a bölcsesség nem rendkívüli és felfoghatatlan, hanem nagyon egyszerű és természetes valami. Rendkívüli hatalmú emberrel találkoztál? Gondold csak meg, milyen törékeny ennek az embernek hatalma, hétfőn és kedden – végezhet vele egy bérgyilkos, egy politikai irányzat, de még egy parányi fertőző mikróba is! Rendkívüli emberi jósággal találkoztál? Akkor ámulj, és maradj áhítatos. De ez nem esik meg gyakran veled.
Minden szavadat úgy írni le, úgy ejteni ki, hogy elbírja a világi valóság teherpróbáját is. Talán ez az írás és az élet titka. Mert hasztalan áll a szó helyén az irodalmi térfogatban, ha a világi térfogatban nem bírja el a valóság légköri nyomását.
Mint a hajós, kinek hajója nagy viharba jutott, s egyszerre látja, hogy a vitorlák kötelei megfeszülnek, a nagy vitorlaszárnyak vészesen megdagadnak az orkán tébolyodott leheletétől, a huzalok recsegnek és ropognak, s a düledező és táncoló hajófedélzeten, a bőgő és átcsapó hullámok között, imbolyogva, utolsó erejével is a vitorlákhoz és kötelekhez siet, hogy lazítson mindezen: úgy tudjad te is, életed veszélyes és viharos pillanataiban, hogy a nagy feszültségeket nem tudod elviselni, az emberi kapcsokon és kapcsolatokon lazítani kell, máskülönben törik és szakad minden. Ilyenkor dobjál félre mindent: munkát, emberi vonatkozásokat, életrendet, s bízzad magad a sorsra és a viharra. Minden életben és minden életszakban kerekednek ilyen viharok, mikor mindaz, ami addig kötés volt, nem bírja ki a szenvedélyes indulatok viharának feszítését. Lazíts és várjál. Reggelre eláll a vihar.
Egyáltalán nem biztos, hogy a spártaiak, mikor a tarpeji szikláról ledobálták a törődött testű gyermekeket, a satnya testekkel egyidejűleg nem dobáltak le erős, hatalmas lelkeket is. A satnya gyermekeket mindig szerettem, s nemcsak természetes gyöngédséget éreztem az ilyen védtelen, kis, sápadt teremtések iránt, hanem bizonyos tiszteletet és vonzódást is. Egyáltalán nem biztos, hogy az emberiség legnagyobb erőfeszítéseit a tökéletes testű birkózók, a hibátlan gladiátorok teljesítik igen, azt hiszem, a satnyáknak is dolguk van a világban, s talán nem is olyan utolsó feladat az ő dolguk. Természetesen nem mondom azt, hogy tenyésszük a satnyákat; csak annyit mondok, bízzuk az életre, mit tervel az emberekkel, s higgyük el, hogy a satnyáknak is dolguk lehet világunkban. Talán éppen őket szemelte ki az élet olyan hatalmas feladatokra, melyek terhe alatt a gladiátor megroskadna. A tarpeji szikla tehát soha nem megoldás. Az élet pontosabban tudja, mint a spártaiak, kit tart meg munkatársnak céljaihoz, s kit dob el.
A hazug ember mindig gyorsan beszél, darálva és hadarva. Nagyon vigyáz, hogy a hazugság mellékes részletét a valószerűség minden árnyalatával feldíszítse. Aprólékosan leírja annak ruházatát, kivel nem találkozott, de azt hazudja róla, hogy éppen az imént látta. Kétségbeesetten hazudik, mint a jó tanuló, aki fújja a leckét.
A hazug embernek nincs igazi képzelőereje; legtöbbször cél nélkül hazudik; nem tudja, hogy a legegyszerűbb valóság sokkal érdekesebb, mint minden, amit ő összehazudhat.
Vigyázz arra, hogy ne mulaszd el a pillanatot, amely csak a te pillanatod, műved kivitelének végzetszerűen kijelölt időszaka. Kényelem, szöszmötölés, gyávaság, lustaság néha késleltetik feladatod kivitelét, noha szíved mélyén tudod jól, hogy az idő telítve van azzal, amit rajtad keresztül el akar mondani, s egy pillanatot sem mulaszthatsz, mert elmondja más helyetted, s nem úgy mondja el, ahogyan te jónak és igaznak hiszed. Tudományban, művészetben, irodalomban, közéletben vannak ilyen sürgető pillanatok, mikor egy igazság megérett és ki kell mondani. S ha úgy érzed, végzetesen éppen téged jelölt ki e feladatra a sors, ne késlekedj, mint a rossz színész, aki elmulasztja a jelenet végszavát.
Nemcsak műved van, az idő is van. S az időn belül meg van a te pillanatod, melyet nem szabad elmulasztani.
Ha szívembe nézek és jól megvizsgálom mindazt, amit az emberekkel való együttlétek alkalmával tapasztaltam, azt kell mondanom, hogy minden emberi együttlét reménytelen, s az ember, aki helyesen akar élni és személyes munkát végez, melyre őt, csak őt jelölte ki sorsa, értelmesen cselekszik, ha teljesen egyedül él. Mindenféle gyöngéd emberi érzés átalakul a gyakorlatban önzéssé; bölcsebb, ha egyedül maradsz, még akkor is, ha ez néha nagyon fájdalmas és nehéz. Nincs nő, nincs barát, nincs emberi kapcsolat, mely idővel meg ne alázna. Maradj udvarias és magányos, mert az emberek reménytelenek.
Egy cipőkereskedőnek vagy derék pénzügyőrnek s általában az emberek túlnyomó többségének természetesen nem tanácsolhatod, hogy éljen egyedül; az emberek nagy többsége arra való, hogy közösségben éljen, családban és barátok között, s szaporodjanak az idők végezetéig. Ez törvény és így van rendjén. De az alkotó szellemű ember számára életének igazi feladata nem a család, nem is a baráti közösségek ápolása, hanem műve, melyhez teljesen tiszta légkörre van szüksége. Ahol emberek lélegzenek, zavaros, fojtott és tisztátalan lesz a levegő. Ezért maradj egyedül, ha dolgod van, munkádban és életedben.
De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.
Kevés fogalmat ismerek, mellyel oly merészen, oly következetlenül zsoglíroztak volna koromban, mint a „közösségi érzés” fogalmával. Emberek, kikről jogosan feltehető, hogy soha nem adtak húsz fillért egy koldusnak, a közösségi érzés jelszavával ajkukon szálltak síkra az emberiség boldogulásáért, szavaltak a hordókon és a népgyűlések dobogóin. Ezzel a jelszóval írták tele az újságok első oldalait jeles közírók, kiknek a közösségi elv érdekében kifejtett működésük végül csakugyan eredményezett valamit: szép házat vagy birtokot, melyet a közösségi érzés népszerűsítése érdekében végzett munkájuk ellenszámlája árán szereztek. Csak azok nem beszéltek közösségi érzésről, akik munkájukat, erejüket és életüket adták minden időben a közösségért: a nép hallgatott. Úgy látszik, a népnek, tehát a közösségnek, nincs közösségi érzése. Csak él, egymásért és az egészért, jelszó nélkül.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
